A zentai csata
1697. szeptember 11-én délután 5 óra körül
néhány száz fõs lovascsapat közepén
egy császári generális kapaszkodott fel a Zenta környékén,
a Tisza partján húzódó dombok egyikére.
Savoyai Jenõ, I. Lipót Habsburg uralkodó magyarországi
hadseregének frissen kinevezett parancsnoka személyesen
is ellenõrizni akarta azt a - felderítõi jelentésébõl
és egy elfogott török fõtiszt vallomásából
- nemrég tudomására jutott igen fontos információt,
hogy II. Musztafa török szultán - magyarországi
hódításokra indult - hadserege éppen átkelõben
van a Tiszán.
Az ekkor 34 éves Savoyai Jenõ (eredeti nevén François
Eugéne de Savoie-Carignan, sikerei csúcsán, minden
idõk legsikeresebb Habsburg hadvezéreként Prinz Eugén
- Jenõ herceg) francia fõnemesi családból
származott. Anyja XIV. Lajos egyik kedvenc udvarhölgye volt,
mégis - vagy talán éppen ezért, hiszen a család
papnak szánta -, amikor a 17 éves fiatalember katonai szolgálatra
jelentkezett a királynál, az gorombán elutasította.
(Nem csak korát, hanem testi alkalmatlanságát is
kifogásolva - és ezzel vérig sértve a szenvedélyes
ifjút.) Savoyai három év múlva Bécsbe
utazott és az osztrák császárnak ajánlotta
fel szolgálatait. I. Lipót ekkor nem volt olyan helyzetben,
hogy egyetlen harcost is elutasíthasson: a török éppen
Bécs ellen vonult. Savoyai már itt, Bécs 1683-as
ostrománál kitüntette magát, és csatáról
csatára, évrõl évre egyre nagyobb megbecsülést
szerzett magának személyes bátorságával
és kiváló vezetõi képességeivel.
1688-ban altábornagy, 1693-ban tábornagy lett, majd 1697
augusztusában - az osztrák-francia háború
olaszországi hadszíntérén mutatott teljesítménye
alapján - a császár a magyarországi hadak
fõparancsnokává nevezte ki.
Amit most a Zenta környéki magaslatról látott,
az felülmúlta minden várakozását. Ennél
szerencsésebb szituációt kívánni sem
lehetett: A szultán (II. Musztafa) a lovasság nagyobb részével
már a túlparton volt, a sereg másik fele, a janicsárság
és a tüzérség legnagyobb része még
az innensõn.
Ez volt az a helyzet, amelyre a császári fõvezér
várt. "Az egyetlen lehetõség a partváltás
megakadályozására és az ellenség Erdély
irányába való felvonulásának meggátlására,
ha szorosan nyomában maradok, s ha megkísérli az
átkelést valahol, úgy a hídfõben fojtom
meg õket." - írta már korábban a Haditanácsnak.
Azonnal a támadás mellett döntött.
Ha a teljes török sereg áll szembe a császáriakkal,
az erõviszonyok nagyjából kiegyenlítettek
lettek volna, - kb. 70.000 török és kb. 65.000 császári
katona -, de így, az innensõ parton maradt kb. 35-40 ezer
töröknek nem sok esélye volt a jól szervezett,
kitûnõen irányított keresztény sereggel
szemben, különösen, hogy vezetésük is egymásnak
ellentmondó parancsokat adott. A szultán a vele lévõ
lovasság egy részét gyalogosan visszarendelte volna
a túlpartra, de mivel onnan meg az ellenkezõ irányba
tolongott a gyalogság egy része, a hídon hatalmas
kavarodás támadt, amelyet a magaslatokra vontatott és
hamarosan megszólaló császári ágyúk
pontos tüze tovább fokozott. Az innensõ parton rekedt
nagyvezér az itt lévõ lovasságot többször
is rohamra vezényelte az elõrenyomuló császáriak
ellen, de az ágyúk és a lovassági túlerõ
újra és újra megfutamította õket. Sõt,
az ellenséget üldözõ lovasok a sáncrendszer
résein bejutva elfoglalták a hídfõt is, majd
támogatásukra egyre erõsebb gyalogos kötelékek
nyomultak a török védelmi rendszer hátába.
A szervezett török védekezés teljesen összeomlott,
a janicsárok egy része úszva próbálta
elérni a túlpartot, de ez csak igen keveseknek sikerült.
Amikor a nap lenyugodott, 20.000 török halott feküdt a
csatatéren. A császáriak kezére jutott a török
lõszer- és élelmiszerkészlet, rengeteg ágyú,
a hadipénztár, és a szállítókapacitás
(többszáz szekér és többezer ló)
is.
Veresége olyan megsemmisítõ volt, hogy II. Musztafa
nem gondolhatott a háború folytatására. (Különösen,
hogy I. Péter orosz cárral is hadban állt a Fekete-tengeri
kikötõk birtoklásáért.) A törökök
végül 1699-ben (Karlócán) kötötték
meg a békét a Habsburgokkal, amelyben a Temesköz kivételével
valamennyi magyarországi hódításukról
lemondtak.