Egy kínai tábornok (Zhu Cheng-hu, a kínai nemzetvédelmi egyetem tanára) néhány hete, a Better Hong Kong magánalapítvány tanácskozásán kijelentette: Kína nem fog visszariadni a nukleáris fegyverek alkalmazásától ha a tajvani feszültség háborúvá fajul, és az Egyesült Államok ebbe beavatkozik. Azt mondta, a kelet-kínai nagyvárosok ellen várható támadásokat az Egyesült Államok több száz nagyvárosának elpusztításával torolják majd meg. Ez a kijelentés - noha egy ilyen szélsõséges kifejlet esélye minimális - újra rávilágított a tajvani probléma valódi nagyságára, ami elsõsorban abból fakad, hogy itt két magabiztos, és elszánt atomhatalom, a világ jelenlegi vezetõ gazdasági és katonai hatalma (Egyesült Államok) és a világ leggyorsabban fejlõdõ gazdaságával rendelkezõ, sok szakértõ által hamarosan (egy? két? évtized múlva) az USA helyére lépõ Kína feszül és ütközhet egymásnak.

Tényleg eljuthatnak a fejlemények az atomháborúig?

Valószínûleg nem.
Sokkal valószínûbb a békés egyesülés, vagy egy "kis háború". A kis háború azt jelenti, hogy Kínának gyorsan (1-2 nap alatt?) sikerül megszállnia Tajvant, az amerikai beavatkozás így esetleg elmarad. Technikai okokból: Ilyen rövid idõ a Japánból, Dél-Koreából, Szingapurból, Thaiföldrõl, Guamról, stb. induló amerikai erõknek csak egy része érhetne oda, amelyek talán kevésnek bizonyulhatnak az invázió megállítására.
(Persze az Egyesült Államok a haditengerészeti és szárazföldi egységek helyszínre érkezése elõtt is képes érzékeny veszteségeket okozni az inváziós erõknek: rakétákkal. A környéken lévõ támaszpontokról, hajókról, tengeralattjárókról indított manõverezõ robotrepülõgépek - "cirkálórakéták" - megrongálhatják a repülõtereket, a haditengerészeti bázisokat, parancsnoki vezetési pontokat, stb.)
Az invázió megindítására adott amerikai válasz nyilván a nemzetközi és az amerikai belpolitikai helyzet pillanatnyi állásától is függ majd. Egyéb nemzetközi feszültségekben/konfliktusokban való lekötöttség okán, vagy/és olyan közhangulatban, amikor a gazdasági- és véráldozat elfogadtatása a közvéleménnyel egy igen távoli földért nehezebbnek látszik (például az irakihoz hasonló szerepvállalásokban elszenvedett veszteségek miatt), az USA talán kevésbé lesz harcias, míg ellenkezõ széljárás esetén a lerohanásnál kevesebb ú.n. "megtöréses változat" (tengeri blokád, számítógépes támadás a gazdasági élet, az infrastruktúra ellen, stb.) esetén is jöhet amerikai válasz. Az amerikai vezetés kb. egy hónappal ezelõtt fogalmazott meg egy olyan figyelmeztetést, amely szerint a kínai nyomásgyakorlás - nyílt háborúnak még nem tekinthetõ - radikális eszközei is nagy konfliktus kirobbanásához vezethetnek.

A tajvani probléma történelmi háttere

Noha a sziget kínaiak által lakott, és a történelmi idõkben Kína része volt, 1895-tõl (tehát már évtizedekkel a szárazföldi Kína megszállása elõtt) Japán vette birtokba. A 2. v.h. utáni Kínában polgárháború tört ki a Mao Ce Tung vezette - a Szovjetúnió által is támogatott - kommunisták és a Csang Kai Sek tábornok irányítása alatt álló polgári erõk (Kuomintang) között. Amikor ez utóbbiak 1949-ben vereséget szenvedtek, Csang Kai Sek Tajvanra vonult vissza és az amerikaiak támogatásával berendezkedett ott. Az amerikaiak érdeklõdése azonban csak a koreai háború idején nõtt meg igazán Tajvan iránt: Koreában a kínaiakkal kerültek szembe (Kína félmilliós hadsereget küldött a félszigetre, amely kiszorította az amerikaiakat Észak-Koreából), ezért Tajvan szerepe igen felértékelõdött. Truman elnök a 7. flottát küldte Tajvan védelmére, a háború befejezése után pedig Tajvan biztonságát szavatoló szerzõdést írtak alá a sziget kormányával (1954-ben), sõt gazdasági segélyt is nyújtottak (1965-ig). A támogatásnak köszönhetõen a szigeten erõs, modern, nyugati típusú gazdaság alakult ki, amely ezer szállal kötõdött-kötõdik a nyugati világhoz (mindenekelõtt az Egyesült Államokhoz), ... ugyanakkor mára már a kínai anyaországhoz is (a Kínában befektetett tajvani tõke 2003-ban 70 milliárd dollár volt). Az egy fõre jutó nemzeti jövedelem még ma is többszöröse a szárazföldi Kínáénak, a társadalmi berendezkedés nyugati típusú, demokratikus. A rákényszerített fegyverkezési verseny azonban egyre elviselhetetlenebb terhet jelent: Nemzeti jövedelmének kb. egynegyedét fordítja védelmi képességeinek növelésére (és ez sem elég - a legújabb elemzések szerint max. 6 napig lenne képes ellenállni egy kínai inváziónak).
Ha a tajvani probléma különbözõ végkifejlet-változatainak bekövetkezési valószínûségét kellene megbecsülni, a békés egyesülésnek talán 50 % (?) körüli, egy kisebb háborúnak (Tajvan gyorsan kapitulál - az USA nem avatkozik be) 10 % (?) esélyt adhatnánk, hozzátéve, hogy ez az esély évrõl évre nagyobb lesz a szárazföld és a sziget katonai erõkülönbségének növekedésével. Ma még elég nagy (40 % ?) az esélye az USA beavatkozásának, ez a lehetõség azonban ugyancsak az elõbbi ok miatt fokozatosan csökkenni fog. További államok belekeveredése most valószínûtlen (Japáné 5 % körüli, de ez valószínûleg nõni fog az új japán védelmi doktrínának köszönhetõen -errõl bõvebben késõbb -, Oroszországé, Nagy-Britanniáé 1-2 %). Atom-ütésváltás pedig csaknem teljesen kizárható (1 % alatt).

Nézzük meg ezeket a változatokat kissé alaposabban:

Békés egyesülés

Igen erõs érvek szólnak a békés megoldás mellett: Az elsõ mindjárt éppen Kína hihetetlen ütemû gazdasági fejlõdése, a "kínai gazdasági csoda". Az utolsó évtizedben - de különösen az utóbbi 4-5 évben - határozottan liberalizálódó kínai gazdaság látványos eredményeket produkált (2004-ben pl. 1000 milliárd dolláros külkereskedelmi forgalommal, óriási aktívummal). Az életszínvonal emelkedik, Kína nemzetközi tekintélye nõ, ha lendülete nem törik meg (egy háború miatt például), 2020-ra a világ vezetõ gazdasági hatalma lehet. (Többek között az USA Nemzeti Hírszerzési Tanácsának 2005-ös jelentése is ezt jósolja.) Kína tehát sokat kockáztat egy háborúval, és szinte semmit nem kockáztat azzal, ha kivár, hiszen az idõ neki dolgozik: Gazdasági ereje nõ, népesedéspolitikájának köszönhetõen (az egy gyermeket nevelõ családokat támogatják) az egy fõre jutó nemzeti jövedelem is rohamosan emelkedik, a világ-gazdaságba egyre erõsebben integrálódó ország egyre erõsebben integrálódik a világ-közösségbe is (kultúrális-életmódbeli beilleszkedés), a demokratizálódási folyamat kiteljesedik, egyre vonzóbb partner lesz tehát azon tajvaniak számára, akik most még az egyesülés ellen vannak, féltve életszínvonalukat és demokratikus szabadságjogaikat. Tajvanban egyébként már most is sok híve van az anyaországgal való egyesülésnek, annyira, hogy a legutóbbi - 2004-es - választáson kis híján megszerezték a gyõzelmet. (A különbség mindössze harmincezer szavazat volt - 13 millióból.). Ha Kína nem kezd véres kalandba, a sziget - legkésõbb - a következõ választások után ilyen módon is - egyetlen puskalövés nélkül - az övé lehet.
Kína nemzetközi tekintélyének növekedését jelzi az is, hogy megkapta a 2008-as olimpia rendezésének jogát. Háború esetén ez is veszélybe kerülhet, jónéhány nagy sportnemzet - mindenekelõtt az Egyesült Államok - bojkottja fenyeget.

"Kis háború"

A fenti - döntõnek látszó - érvek ellenére Kínában nagyon erõs a minél elõbbi katonai megoldást szorgalmazók tábora a politikai vezetésben. Õk mindenekelõtt a pártvezetõk ú.n. "harmadik nemzedékének" soraiból kerülnek ki és igen nagy a befolyásuk.
Az "elsõ nemzedék" Mao Ce Tungot és kor-, elv-, fegyvertársait jelenti, a "második nemzedék" a Teng Hsziao Pinghez tartozó vezetõi garnitúrát, a "harmadik nemzedék" a Csiang Cö-min nevével fémjelzett párt- és állami vezetõi csoportot, akik annak ellenére, hogy a hatalmat névlegesen átadták a "negyedik nemzedéknek", Hu Csin-tao-éknak - õ Kína jelenlegi államfõje -, a háttérbõl továbbra is tanácsaikkal segítik a jelenlegi vezetést, és tekintélyük vitathatatlan, szavuknak súlya van. (Csiang Cö-min egyébként a parlament katonai bizottságának elnöke maradt.)
Az õ érvelésük a következõ: Kína évtizedek óta vár türelmesen a tajvani probléma békés rendezõdésére, de a helyzet mit sem javult, sõt szerintük egyenesen romlott. Annak ellenére, hogy Kína a hongkongi és a makaói példán bizonyította, hogy megtartja ígéretét az "egy ország két rendszer" elvének elfogadására, Tajvan egyre újabb követelésekkel áll elõ (Kína tegye valóban demokratikussá rendszerét, kezelje Tajvant egyenrangú partnerként, stb.). A 2204-es választásokon - mint föntebb már írtam, minimális különbséggel - hatalomra került új tajvani elnök, Csen Suj-pien ráadásul 2006-ban népszavazást akar rendezni a Kínától való hivatalos elszakadásról, amely után - ha az erre voksolók többségbe kerülnek - kikiáltaná Tajvan függetlenségét. Kínát ez a terv annyira fölingerelte, hogy a Népi Gyûlés (parlament) azonnal olyan törvényt alkotott, amely a tajvani függetlenség esetleges kikiáltását háborús okként nevezi meg.
A "harmadik nemzedék" tagjai ráadásul nem félnek az USÁ-tól, hiszen a koreai háborúban személyesen tapasztalták, hogy nem legyõzhetetlen. Attól viszont félnek, hogy az utánuk következõ - puskaport nem szagolt - vezetõi nemzedék már sokkal óvatosabb lesz, és ez az óvatosság fölbátoríthatja a tajvani elszakadáspártiakat - a végtelenségig húzhatják, végül teljesen meghiúsíthatják az egyesülést. Ezért is emlegetik, hogy Tajvan visszatérésének még az õ életükben be kell következnie.
Ha a tajvani elnök valóban kiírja a népszavazást, és azon a függetlenségpártiak gyõznek, és Tajvan valóban kikiáltja a függetlenséget - csaknem biztosra vehetõ a háború. A kérdés csak az, hogy mekkora lesz.
Lássuk elõször a legkisebb rosszat, a "kis háborút": Kína Tajvan ellen.
Kína még öt évvel ezelõtt sem mehetett volna biztosra egy Tajvan elleni invázió esetén. Hiába a nagy létszámú (több milliós) hadsereg, ha felszerelése és kiképzése hiányos, és hiába a nagyszámú repülõgép, ha korszerûtlenebbek az ellenfél harci gépeinél. A szigetre irányzott középhatótávolságú rakétákat ugyan nagy számban telepítettek a tajvani szoros kínai oldalán (mára ezek száma elérte a 730-at), de ezek önmagukban nem garantálták volna a sikert. Kína haditengerészete sem volt elég erõs a tajvani szoroson történõ átkelés biztosításához.
Az utóbbi néhány évben azonban - a gyors gazdasági növekedéssel párhuzamosan megugrott állami bevételeknek köszönhetõen - az ország egyre több pénzt fordít korszerû haditechnikai eszközökre. Ezek zömét Oroszországból szerzi be, de az izmosodó kínai hadiipar is egyre jobb minõségû és nagyobb tömegû fegyver gyártására képes.
2004-re Kína már 300 db kifejezetten korszerûnek számító Szu-27 vadászgéppel rendelkezett, amelynek egy részét Oroszország szállította, a többit, a licence megvásárlása után Kínában gyártották. Szu-30-asból is több, mint száz darab található már a kínai légierõben, újabb 250 gép Kínában történõ legyártása - szintén licence alapján - folyamatban van. Ugyanakkor körülbelül 600-ra tehetõ azoknak a gépeknek a száma, amelyeket a kínai hadiipar saját fejlesztésûként gyártott (az "ihletet" persze az orosz gépek adták). Ezek közül az FC-1 jelû a hírek szerint vetekedik a tajvani légierõ F-16-osaival. (Ugyanez persze áll a Szuhojokra is: Az amerikai légierõ egy tábornoka egy indiai-amerikai közös hadgyakorlat után az amerikai harcigép-fejlesztési programok gyorsítását sürgette az indiai légierõ Szuhoj 27-eseinek teljesítménye láttán.) Mivel Tajvan a több, mint ezer modern kínai géppel "csak" kb. 300-400-at tud szembeállítani (az elavultnak számító gépek tekintetében pedig még sokkal nagyobb a különbség), a kínai légifölény - a sikeres invázió egyik legfontosabb elõfeltétele - mára már biztosítottnak látszik.
Változás történt a haditengerészeti erõviszonyokban is. Kína modern rombolókkal és tengeralattjárókkal erõsítette meg haditengerészetét, amely így már képes lehet az inváziós csapatok átkelését megakadályozni próbáló tajvani haditengerészeti erõk leküzdésére. (Különösen, ha felülrõl is kapnak támogatást - a háború elsõ óráiban a légtér feletti uralmat valószínûleg megszerzõ légierõtõl.)

Kis háborúból nagy

A Bush adminisztráció meglehetõsen keménynek látszik Tajvan kérdésében: az elnök még 2001-ben kijelentette, hogy Tajvan védelmét bármi áron, ha kell fegyverrel is, biztosítja. Az Egyesült Államok tehát - ha csak a fentebb említett kül- és belpolitikai körülmények nem fogják vissza, és a beavatkozásnak van értelme (Tajvan még nem kapitulált) - nagy valószínûséggel harcba száll.
És akkor rögtön azt is tegyük hozzá, hogy nem csak azért, mert Tajvannal jók a kapcsolatai, és 1954-ben szerzõdésben kötelezte magát a megvédésére, és 2001-ben Bush a fentebb idézett ígéretet tette - hanem azért is, mert nem csak Tajvan, hanem a térség fölötti hegemónia is a tét, amirõl az Egyesült Államok nem szívesen mondana le. (Ha erre egyszer mégis rákényszerülne, sokkal szívesebben látná a térség vezetõ államának szerepében a régi szövetséges Japánt - amelynek nagyobb szerepvállalását a térségben, és az ehhez szükséges fegyveres erõ felállítását már hosszú évek óta szorgalmazza -, mint Kínát.)
Az Egyesült Államok katonai ereje (egyelõre?) vitathatatlanul, döntõen felülmúlja Kínáét.
Ebben a konfliktusban azonban - ha nem fajul "totális" háborúvá, ami nem valószínû - elsõsorban a Csendes-óceáni Parancsnokság erõivel kell számolni, ennek is fõként a térségben állomásozó erõivel: A 7. flottával és a japán, dél-koreai, malaysiai, thaiföldi, szingapúri támaszpontokon található egységekkel, így már nem olyan egyértelmû a helyzet.
Persze, hogy a Parancsnokság alá tartozó 6 (+3, +1) repülõgép-hordozóból, 35 atom-meghajtású tengeralattjáróból (8 rakétahordozó), 13 cirkálóból, 24 rombolóból, 15 fregattból, és kb. száz kisegítõ hajóból, 150.000 tengerészgyalogosból, 1400 repülõgépbõl, a hajókon és tengeralattjárókon található sok száz cirkálórakétából mennyit vezényelnek közelebb a tûzhöz, ha a "helyzet fokozódik" - mondjuk a 2006-os "függetlenségi" népszavazás idején -, azt nyilván a nemzetközi helyzet egyéb fejleményei, különösen a csendes-óceáni térség egyéb feszültséggócainak pillanatnyi állapota is befolyásolja majd.
A cirkálórakéták mindenesetre az afganisztáni és az iraki hadmûveletek elõkészítésében is nagy szerepet kaptak, logikusnak tûnik, hogy a konfliktus kitörésekor most is bevetésre kerülnek a fent már említett módon (légi- és haditengerészeti bázisok, vezetési pontok ellen).

Kérdés, hogy Kína, látva az elszánt amerikai fölvonulást (esetleg tapasztalva a cirkálórakéták által okozott károkat is, amelyek lényegesen megnehezíthetik az invázió sikerét), erõlteti-e a megszállást.
Ha igen, megkezdõdik a két nagyhatalom közötti tényleges háború, amely elsõsorban a tajvani szoros birtoklásáért zajló tengeri és légi csatákat jelent majd. Valószínûleg nem többet, tehát nem várható amerikai partraszállás, atomcsapás, nem valószínû szövetségesek bevonása sem. A konfliktus jellege miatt a Falkland-szigetek körüli brit-argentin háborúra emlékeztetõ jelenetek várhatók, erõteljesebb kiadásban...

Japán

Japán érintettségérõl a tajvani problémakörben általában kevesebb szó esik, pedig valójában az egyik kulcsszereplõrõl van szó. Részben mert Tajvannak igen közeli szomszédja (sõt, hosszú ideig birtokosa), részben, mert Tajvannal összefüggõ területi vitája van Kínával, és nem utolsósorban a fentebb már említett térségbeli vezetõ szerepre való alkalmassága miatt (gazdasági nagyhatalom). Japán érintettségét mutatja az a nemrég kibocsátott japán-amerikai nyilatkozat is, amelyben Tajvan védelmét közös stratégiai célként határozzák meg. A nyilatkozat súlyát azonban csökkenti az a tény, hogy az ország fegyveres erõi csapásmérõ eszközökkel nem rendelkeznek (támadó rakéták, bombázók, stb.) - a 2. világháborús veszteségekbõl fakadó nemzeti trauma miatt az alkotmányban is rögzítették a támadóképesség kifejlesztésének tilalmát.

Bár a japán védelmi elképzelések napjainkban átalakulóban vannak, a változás nem is túl nagy, nem is túl gyors. 2004 végén a japán Biztonsági és Védelmi Képességek Tanácsa (a miniszterelnök tanácsadó testülete) az érvényben lévõ japán védelmi doktrína felülvizsgálatát javasolta a miniszterelnöknek. A javaslat szerint Japánnak meg kellene fontolnia bizonyos támadó (rakéta) kapacitás kiépítését, hogy képes legyen az esetleg az országra irányuló rakéták bázisára adott esetben megelõzõ csapást mérni. A testület ugyanakkor továbbra sem javasolja az atomfegyver megszerzését.
Ugyancsak 2004 végén a japán védelmi minisztérium az ország elleni kínai támadás három lehetséges változatát vázolta fel a politikai vezetésnek. Az elsõ forgatókönyv szerint Kína azért támadná meg Japánt, hogy a Tajvan elfoglalását megakadályozni próbáló, a japán területen levõ támaszpontokról induló amerikai erõket minél elõbb föltartóztassa. A második verzió szerint a támadásra a vitatott hovatartozású (Japán és Tajvan között fekvõ) Senkaku-szigetek szolgáltatnának okot - ezeket Kína õsi kínai területeknek tartja és Gyao-ju-szigeteknek nevezi. A harmadik változat a Kelet-Kínai Tenger alatti gáz- és olajmezõk egyoldalú - és erõszakos - birtokbavételével számol. Noha nem közvetlen veszélyekrõl van szó, a fölvetések elég egyértelmûen sugallják azt a következtetést, hogy Japánnak - védelmi képességek terén - meg kell próbálni lépést tartani katonailag is egyre erõsödõ nagy szomszédjával.
Valószínû tehát, hogy Japán tesz bizonyos intézkedéseket védelmi erejének növelésére, ezek hatása azonban rövid távon (néhány éven belül - a tajvani probléma valószínû végkifejletének idején) még nem lehet túl jelentõs. Így Tokió fegyveres részvételének az esetleg kirobbanó konfliktusban - fentebb említett érintettsége ellenére - igen kicsi az esélye.

Oroszország

Oroszország ugyan szövetségese Kínának - tagja az 1996-ban alapított, majd 2001-ben megújított szövetségnek, a Sanghaji Együttmûködés Szervezetének -, de ez a szövetség formális, inkább csak az USA és a NATO figyelmeztetésére szolgál Moszkva európai és közép-ázsiai érdekeinek határozottabb figyelembevételére (balti államok, Ukrajna, Grúzia, Üzbegisztán). Mint ahogy az e hónap végén tartandó orosz-kínai hadgyakorlat is: Ezt röviddel az oroszokat nyugtalanító ukrajnai változások után jelentették be. Noha a hadgyakorlat egyik hivatalos célja éppen a szeparatizmus elleni közös küzdelemre való felkészülés (szeparatizmusról szólva Peking mindig elsõsorban a lázadó kínai tartományra, Tajvanra gondol), és a gyakorlat keretében orosz egységek kínai területre való átdobását is gyakorolják (segítségnyújtási szimuláció egy amerikai támadás esetére?), sõt a gyakorlaton orosz tengeralattjárók és bombázók is részt vesznek, a Tajvan körül esetleg kirobbanó konfliktusba Oroszország egészen biztosan nem fog bekapcsolódni.
Más kérdés, hogy mi történne akkor, ha az amerikaiak partraszállnának Kínában, vagy ha atomcsapást mérnének az országra, de - mint, ahogy errõl már volt szó - ennek a valószínûsége a nullához tendál...

Babucsik Péter