"Szt. Márk zászlaja 106 gályán és hat nagy galeászon lobogott, 77 viselte a spanyol színeket, 12 a pápáét, 6 a johannita rendét, 3 Savoyáét. A vezérhajón büszkén lengett a liga zászlaja, melyet a pápa küldött, rajta a három fõ szövetségesnek czímere Don Juanéval együtt. Összesen 29,000-nyi legénység szolgált a 210 hajón. A katonák legnagyobb része a spanyol sereg színe-javából állott, még a velenczei gályákat is jobbára õk szállották meg. Fõfegyverük már a kézi puska (arkebúz), míg a törököknél még a nyíl divott jobban. Szeptember 9-én indultak keletnek, a szél ellenére. E hírre a török flotta, mely addig Dalmáczia felé pusztított, visszavonúlt a korinthusi öbölbe. Don Juan elhatározta, hogy megtámadja. Útközben, Cefaloniában jött a hír Famagusta bukásáról és a törökök kegyetlenségeirõl, mi még jobban felcsigázta boszúvágyukat.

Október 7-én indúltak meg, lassan evezve a keleti szél ellenében; nem sokára szemökbe tûnt a török flotta. Don Juan azonnal megadatta ágyúlövéssel a harczra készülés jelét. Azonnal megalkották a csatasort. Jobbra 64, nagyobbára velenczei hajó állott, Doria vezérlete alatt, balról körülbelõl ugyanannyi velenczei hajó, középen 63 spanyol gálya, elõttük Don Juannak, a velenczei Veniernek és a római Marc Antonio Colonnának vezérgályái. Legelõl a roppant nagyságú 6 galeász állott. Bizonyos távolság választotta el õket, hogy a hajók szabadon fordulhassanak. A kapitányok utasítása nem engedte, hogy lökésre hagyják kerülni a dolgot, hanem a tüzelés után arra kellett igyekezniök, hogy átszálljanak az ellenség hajóira és ott csatázzanak. Nem nézve az ágyúkat, még oly módon akarták megsemmisíteni az ellenséget, mint 1800 év elõtt a rómaiak a karthágóiakat. A törökök 250 gályája félholdban foglalt állást. Zömét a kapitány basa vezette, a jobb szárnyat az egyiptomi basa, a bal szárnyat az algieri kalózvezér, Ulukh Ali. Egymással szemben megállt a két óriási hajóhad, a nap végig sütött a sok aranyos czímeren, a kivont pengéken, a ragyogó vérteken. A két vezérhajó ágyúlövéssel üdvözölte egymást. Majd mély csend száll a keresztyén flottára, az egész legénység térdre borúl, imával és absolutióval készül a viadalra. E perczben nyugoti szél támad, a keresztyéneknek kedvezõ; isteni jelnek veszi az egész sereg. Majd a török nagy lármával megnyitja a csatát. A nagy galeászok érzékeny kárt okoznak a török hajókban; ezek, õket kerülni akarván, egyenesen a fõvonalnak rontanak. Az egyiptomi csatasor az északi parthoz simul és túl kezdi szárnyalni a velenczéseket, kik nagy veszedelembe jutnak.

Több gályájukat elvesztik, vezérök Barbarigo halálosan megsebesül. A másik szárnyon ugyanazt kisérli meg a kalózvezér. Doria elejét akarván venni a veszélynek, nagyon is kiterjeszti csatasorát, de ez által hajói elszigetelve maradnak és néhány közülök ellenséges kézre kerül. Középen ezalatt, minden utasítás ellenére, összecsap a két vezérhajó.
Teljes erõvel rontanak egymásnak, megrendûl a lökéstõl mindkettõ. Aztán lövéseket váltanak, csatájukba mindkét részrõl bevonnak minden hajót, úgy, hogy két órajárásnyi kiterjedésben foly a harcz. A fõtörekvésök az, hogy egymás fedelére jussanak és ott kiszállhassanak. Nincs is szó haditudományról, a szemben álló gályák legénysége mintegy párviadalt folytat. Végre a velenczések a balszárnyon gyõznek, az egyiptomi basa gályáját elsülyesztik és a partra ûzik az ellenséges hajókat. Néhol fellázadnak a keresztyén gályarabok és elõsegítik hitsorsosaik gyõzelmét. A két admirális még szemben áll, a spanyolok kétszer eredménytelenûl indúlnak rohamra, harmadszor felérnek a kapitány basa hajójának fedelére. A török admirális elesik, fejét keresztyén gályarab lándzsára tûzi, hajóján a kereszt jele váltja fel a félholdét. Végig harsan a keresztyén csatarenden a "Victoria" kiáltás. A törökök menekülni törekszenek, de legnagyobb részöket elfogják. Csak Ulukh Ali menekül meg negyven hajóval evezõseinek gyorsasága által. A lepantói csatában, négy óra hosszat tartó viadalban, 130 gályát vettek el a töröktõl, 80 elsülyedt. Huszonötezer emberök veszett oda, 5000 esett fogságba, gyönyörû hajóhaduknak vége volt. A keresztyének veszteségöket 8000 emberre és 15 gályára tették, de a megmaradt hajók közt is sok vált harczra képtelenné. A csata után a közelgõ vihar arra kényszeríté Don Juant, hogy egy szomszéd kikötõbe vezesse hajóit, miután a tönkrementeket elégette.

Ez egy nap, 1571 okt. 7., mindenkorra megállapítá a keresztyén hajóhadak túlsúlyát a Földközi-tengeren. Don Juan már arra gondolt, hogy magát Konstantinápolyt is megtámadja, de hogy egyeztek volna bele a spanyolok, mikor még V. Károly császár sem gondolt ily koczkáztatott vállalatra! Így a töröknek csak tengeri hegemoniája szûnt meg, a szárazföldi rendületlen maradt. Még Santa Maura szigetét sem sikerûlt a gyõzteseknek elfoglalniok. Mindamellett az egész keresztyénség mámorban úszott a diadal miatt, hisz az kétségtelenül a legnagyobb volt, melyet az oszmánokon Hunyadi János óta kivivtak. Nem volt népszerûbb ember Don Juannál, ki egy csapással biztosította Itália és Hispania partvidékeit a folyton fenyegetõ török pusztítás ellen. A hideg Fülöp, midõn hozzá elért a gyõzelem híre, csak azt mondá: Don Juan sokat tett koczkára, de aztán készségesen elismerte öccse érdemét. Az agg Tizian képpel örökíté meg a "liga diadalát" és Velencze nemzeti ünnepûl rendelé e napot. Rómában triumphussal fogadták Colonnát, úgy a mint a régi imperatorokat szokták. Egy akkori magyar történetiró "kitünõnek és mindenkoron emlékezetesnek" mondja e diadalt. Legszebb eredménye mégis az volt, hogy általa 14,000 keresztyén rabszolga szabadúlt ki a török fogságból, kik között igen sok volt a magyar. A spanyolok és olaszok ezeket szívesen bocsátották haza."