A korábban nemegyszer térségi nagyhatalom Irán a 20. század elején - elmaradott gazdasággal és államszerkezettel - ki volt szolgáltatva a mohón terjeszkedõ újbirodalmaknak.
Az 1900-as évek elején itt talált olaj fölerõsítette a britek és oroszok már korábban is megfigyelhetõ rivalizálását a térség feletti uralomért. A két rivális 1907-ben megegyezett egy angol és egy orosz befolyási övezet kialakításában, amely 1919-ig maradt érvényben. Az 1. világháború után Irán független államként lett a Népszövetség tagja, de Nagy-Britannia befolyása igen erõs maradt. 1921-ben egy katonatiszt, Reza Khan ragadta magához a hatalmat, katonai diktatúrát teremtve az 1906 óta alkotmánnyal és parlamenttel is rendelkezõ országban. 1925-ben uralkodóvá választatta magát, megalapítva a Pahlavi dinasztiát.

1941 augusztusában szovjet és brit csapatok szállták meg az országot, itt tartották az antifasiszta koalíció vezetõinek elsõ tanácskozását is (Teherán, 1943 november). Bár a konferencián sor került Irán függetlenségének és területi integritásának deklarálására is, a háború után a Szovjetúnió által megszállva tartott területeken "spontán" felkelések törtek ki, amelyek az Azerbajdzsáni és a Kurdisztáni Népi Demokratikus Köztársaság megalakulásához vezettek. Miután lejárt a szovjet csapatok iráni tartózkodását engedélyezõ háborús szerzõdés, Irán az ENSZ-hez fordult, és sikerült elérnie a szovjet kivonulást. A volt szovjet megszállási övben létrejött bábállamok összeomlottak, a területek visszakerültek Iránhoz.

1951-ben a Nemzeti Front mozgalom vezetõje, Mohamed Mussadegh lett a miniszterelnök, aki kísérletet tett az ország brit kézben levõ olajkincsének államosítására, létrehozva az Iráni Nemzeti Olajtársaságot. A briteknek azonban gazdasági blokáddal - erõteljes amerikai támogatással - sikerült elérniük, hogy a sah leváltsa nacionalista miniszterelnökét. Noha a korábbi nagymértékû és egyoldalú brit függõség már nem állt vissza, egy brit, amerikai, francia és holland olajtársaságokból álló konzorcium kezébe került az olajkitermelés, amely bevételei ötven százalékát utalta át az iráni államnak.

A 60-as 70-es években széleskörû modernizálási, gazdaság- és társadalom-átalakítási folyamatok zajlottak a sah kezdeményezésére. Erõteljes iparosítás kezdõdött, földet osztottak, választójogot adtak a nõknek, oktatási reformot kezdeményeztek. A társadalom nyugati típusú modernizálása azonban egyre nagyobb ellenállásra talált a vallási vezetõk körében, akik legnagyobb tekintélyû képviselõje Khomeini ajatollah olyan élesen szembekerült a kormánnyal és a sahhal, hogy 1964-ben emigrációba kényszerült. Az országban egyre nagyobb szerephez jutott a sah titkosrendõrsége, a SAVAK.

1978-ban egyre erõsödõ tömegmozgalom kezdõdött az iparosítást és modernizálást diktatórikus módszerekkel siettetõ sah ellen. A mozgalom élére a síta fõpapok álltak - Iránban az iszlám síta ágának hívei vannak többségben. A sah nem vállalta a hadsereg bevetésének ódiumát, inkább az USA-ba menekült. Khomeini hazatért és 1979 február 11-én kihirdette a sah trónfosztását, az iszlám forradalom gyõzelmét.

Az iráni politika konzervatív fordulatot vett: az iszlám vallásra épülõ új alkotmányt fogadtak el. Elnöki rendszert, parlamenttel, amelyben azonban a valódi hatalom a fõpapok tanácsának kezébe került, ennek élén Khomeini állt.

Mivel a sah kiadását a Carter-kormány megtagadta, 1979 november 4-én az ú.n. "forradalmi gárdisták" megrohanták az USA teheráni nagykövetségét és foglyulejtették 52 munkatársát. 1980 áprilisában egy amerikai kommandós csapat indult kiszabadításukra, sikertelenül. (Egy Teherán környéki - használaton kívüli - reptéren, homokviharban, két helikopter összeütközött, 8 katona meghalt, az akciót lefújták.) A foglyok csak 1981 januárjában szabadultak, az új amerikai elnök, Ronald Reagen beiktatása után.

1980 szeptember 22-én Irak megtámadta Iránt a Shatt-el-Arab viziút (a Tigris és Eufrátesz Arab-öbölbe torkolló összefolyása) körüli elmérgesedett határvita fegyveres megoldásaként. A kezdeti iraki sikerek után Irán nem csak visszaszorította a támadókat, de már 1982 júliusától iraki területeket támadott. A csaknem nyolc évig tartó véres háború - iráni oldalon kb. 300000 halott, 600000 sebesült, iraki oldalon kb. 200000 halott, 500000 sebesült - végül a háború elõtti állapotok visszaállításával ért véget 1988. augusztus 20-án.

Khomeini 1989-es halála után helyére Sayid Ali Khamenei került, az állam elnöke Ali Akbar Rafsandsani lett. 1997-ben Mohammad Khatamit választották elnöknek, akinek óvatos reformjai javították kissé az Iránról kialakult képet, az európai gazdasági kapcsolatok erõsödni kezdtek. Nem igazán javultak azonban a kapcsolatok az Egyesült Államokkal, amely a terrorizmus támogatásával és atomfegyver-fejlesztéssel vádolta Iránt már ekkor is.