vissza

Az első évezred legnagyobb csatája - a catalaunumi csata (2007.03.30.)

"A világ elhomályosodik előttem: nyilak felhője az, a mi nyilaink felhője. Én is megszorítom a térdemmel a fakót, hátrahajlok, s fellövöm a nyilamat a magasba.
Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak fújása. Bősz emberek hujjogása!
De amonnan is száll már a nyilak felhője. Pajzsomat fölkapom. Egy nyíl belecsattan a nyeregfába, a másik egy perc múlván a pajzsomon koppan el. Uram, Istenem, csak a lovamat ne érje nyíl!
De vágtatunk tovább.
A rohanásban látom már a réseken a pajzsok alá sűrűdött ellenséget. A lovak szügye dörgő ropogással nyomakodik rájok. Csattog, zuhog a szöges buzogány. A huj-rá ordítás valami különös vonyításokra, rikoltásokra változik. Én még csak a mieink lovát látom magam előtt, amint tajtékzó szájjal hánykódnak, de a lovam már halottakon ugrat. Lándzsát elő! Hiszen ezek az alánok! Tipord lovam, tipord! tipord a fetrengő férget!
Íme, velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakálú, páncélos alán. Lándzsája eltörött. Fabuzogányt sújt, jobbra valakire. Ütök jobbra-balra én is, ahol fejet látok. Irtóztató erő van bennem, házat tudnék vele dönteni. Puff kutya, ne! Az én combomra is zuhan valami. Oda se neki! Csáth! Ahol rántja vissza a lovát, s az arcához kap. Mellettünk üvöltve száguldnak előbbre, akik mögöttünk voltak.
...

És összegomolyodik a hun és a frank lovasság, hun és frank üvöltés, hun és frank gyilok. Nem látni mást, csak a dühös-véres gomolygást, fegyverek villogását, lovak hánykolódását. Káromkodások vihara, buzogányduhogás, kardok és lándzsák ropogása, csattogása. Egy-egy ló lerogyik, az ember is vele, fölöttük más lovasok csapnak össze, s néhány perc múlván ott, ahol az az egy ló elesett, a lovak és emberek vonagló, mozgó, véres halma marad.
...
A kürtös hátrálót fúj. A lovak megfordulnak, rántani se kell őket, értik a jelet: megfordulnak, s visszafelé röpülnek egy futamatnyira. Az armorik és a frankok nagy rajban hurrognak utánunk.
De a mi futásunk már nem olyan nyomott, mint az előbb. Cselfutás csupán. Már a száguldás közben hátrakapunk az íjért, s felvonjuk. Az új kürtjelre megfordulunk, s rájuk zúdítjuk a nyilainkat.
Jaj azoknak akik elöl voltak. Némelyik olyanná válik, mint a sündisznó. Dőlnek le lovastul."

Gárdonyi Géza a szerelemből hunná lett görög fiatalember (Zéta) szemével belülről mutatja be itt nekünk az első évezred legnagyobb csatája, Kelet és Nyugat nagy összeroppanásának hangulatát. (Könyvének címe: A láthatatlan ember.)
A hunok (nagyszámú szövetségessel) és a rómaiak (sok szövetségesük közül a legjelentősebbek a nyugati-gótok és a frankok) között vívott catalaunumi csata résztvevőinek számát a különböző becslések 600 és 800 ezer közöttre teszik, a halottak száma minden bizonnyal meghaladta a százezret. Hogy miért nem egyenesen Rómának indult 451-ben Attila, a hunok legnagyobb királya, miért került Gallia felé, talány. Lehet, hogy már nem is a rómaiakat tartotta a legerősebb ellenfélnek - az Európa feletti uralom megszerzése legnagyobb akadályának -, hanem a gótokat és a frankokat? A csata mindenesetre a gótok és a frankok erejéről tanúskodott, a római győzelem egyértelműen "barbár" szövetségeseiknek volt köszönhető. (Vannak, akik vitatják, hogy egyáltalán győztek-e a rómaiak, hiszen a hunok maradtak tovább a csatatéren. Mivel azonban végül mégis visszavonultak, kétségtelen, hogy Aetius római hadvezér elérte célját, Attila hódító-rabló hadjáratának megállítását.)
Hogy a Nyugat-római Birodalom mennyire erőtlen volt már önmagában, a következő évben bebizonyosodott: a Rómáig nyomuló Attila ekkor már nem találkozott számottevő ellenállással. (A catalaunumi csata előtt a nyugati-gót és frank szövetséget megszerző Aetiust a császár hatalmi féltékenységből félreállíttatta - később meg is ölette.) Leó pápa közbenjárására azonban a hun király nem dúlta fel Rómát, megelégedett az - addig is fizetett - évi sarc jelentős megemelésével.

A csata szereplőinek további sorsa:

A hunok hatalmas birodalma váratlanul hullott szét: Attila halála (453) után szétdarabolták az egymással vetélkedő utódjelöltek és a rabságból szabadulni igyekvő elnyomott népek.
A Nyugat-Római Birodalom névlegesen még két évtizedig létezett, 476-ban tette le a trónról az utolsó császárt Odoaker germán vezér és küldte el a császári hatalmi jelképeket Bizáncba (Kelet-Római Birodalom).
A nyugati gótok az ötödik században Galliában, később Hispániában alapítottak államot, ezt az arabok döntötték meg 711-ben. A keleti gótok (ők Attila oldalán harcoltak a catalaunumi csatában) az ötödik század végén Itáliát foglalták el, itteni királyságukat azonban Bizánc nehéz harcokban legyőzte és megszüntette (VI. sz. közepe).
A frankok fokozatosan erősödő állama 732-ben visszaverte a Hispániát meghódító arabok támadását, majd Nagy Károly idején ért hatalma csúcspontjára - ő 800-ban császárrá koronáztatta magát a pápával -, amikor Európa legnagyobb részét (az egykori Pannónia provinciát - a mai Dunántúlt - is beleértve) fennhatóságuk alá vonták.