A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál

1942. november 22-én befejezõdött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása - megkezdõdött részekre szabdalása és fölmorzsolása. A gyûrû biztosítására - a felmentési kísérletek esélyeinek csökkentésére - 1942 decemberében a Vörös Hadsereg visszanyomta a Sztálingrádtól délre álló olasz csapatokat, majd

1943. január 12-én - részben ugyanezzel a céllal, részben a Voronyezs elleni támadás elõkészületeként - a 2. magyar hadsereg által védett 200 km hosszú Don-menti terepszakaszon is támadásba lendültek a jelentõs páncélos erõkkel támogatott szovjet hadosztályok. A túlerejû offenzíva már az elsõ napokban több helyen áttörte a hiányosan fölszerelt magyar csapatok védõvonalát. Az eredetileg több, mint kétszázezres magyar hadsereg, amely már az elõzõ hónapok hídfõcsatáiban is jelentõs veszteségeket szenvedett (25-30 ezer fõ), hatékony légierõ és légvédelem, kellõ számú páncélos-egység és páncélos-elhárító fegyver hiányában - de egyéb hadieszközökben és ellátmányban is problémákkal küszködve - fokozatosan tért vesztett, darabokra szakadt, megsemmisült. A kemény hidegben megfelelõ téli ruházat nélkül harcoló, majd visszavonuló/menekülõ katonákat az ellenséges golyókon kívül a fagy is tizedelte: Több tízezren maradtak holtan a hófödte csatatereken. Ezeknek a napoknak a története a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartozik.

Magyarországnak nem volt - közvetlen - oka a Szovjetúnió elleni hadbalépésre. A politikai vezetés döntését az a meggyõzõdés motiválta, hogy az elsõ és második bécsi konferencián német támogatással visszakerült területek (Felvidék és Észak-Erdély) megtartásához szükség van a németek további jóindulatára. A háború elsõ szakaszában ehhez egy jelképes fegyveres támogatás is elegendõnek látszott, a moszkvai csata után azonban megváltozott a helyzet. A németek most már egy teljes hadsereg kiküldését követelték, és a mind erõsebben hangoztatott román "kontra-revíziós" igények miatt - most õk követelték vissza Észak-Erdélyt - a magyar kormány nem merte megtagadni a kérést. (Noha ekkor már látszott, hogy a Szovjetúnió elleni háború nem az a sétagalopp, aminek a német propaganda eleinte feltüntette.)

Így 1942 január 22-én végül megállapodás született a 9 könnyû hadosztályból, egy páncélosdandárból és egy repülõkötelékbõl álló hadsereg felállítására és a szovjet frontra küldésére. A hadsereget a szombathelyi 3., a pécsi 4. és a miskolci 7. hadtest hadosztályaiból szervezték. Mivel a román fenyegetés miatt az értékesebb, jobban képzett katonaanyag nagyobb részét itthon akarták tartani, viszonylag magas volt a tartalékosok, sõt póttartalékosok (30-45 év közötti korosztály) aránya. Jelentõs számban (20 %) soroztak a kivonuló egységekbe nemzetiségieket (fõleg románokat), 10 % volt a munkaszolgálatra kötelezett zsidók és a baloldali mozgalmak aktivistáiból behívottak aránya.
A személyi állomány összetételének hiányosságait a felszereléssel gondolták ellensúlyozni. A frontra küldött csapatok ezért megkapták az országban rendelkezésre álló hadieszközök és szállítókapacitás felét, így az átlagos felszereltségû magyar katonai alakulatoknál jóval ellátottabbaknak számítottak (bár a harctéren hamar kiderült, hogy ez is sokkal kevesebb a szükségesnél). Kiszállításukra 1942 áprilisa és júliusa között került sor, az elsõ harcokat június végén vívta a 3. hadtest, a legvéresebbeket - az 1943-as szovjet ellentámadásig - a 9. hadosztály, amely személyi állományának egyötödét már ekkor elvesztette. Mindenesetre, a német csapatokkal szorosan együttmûködõ, sõt részben német hadseregcsoportosításba tagolt (3. hadtest) magyar csapatok 1942 júliusában kijutottak a Donhoz. Itt az urivi, korotojaki és scsucsjei hídfõket védõ szovjet csapatok ellen folytattak véres és csak átmeneti-, vagy rész-sikereket hozó hadmûveleteket. Csak a korotojaki hídfõt sikerült tartósan birtokba venni, miközben 25-30 ezer ember esett el, sebesült meg, vagy került fogságba. Közben beköszöntött a tél, és a megfogyatkozott hadseregnek egy újabb nehézséggel kellett szembenéznie: a kegyetlen hideggel. (Egy korabeli filmhíradóban arról számol be az egyik parancsnok, hogy az õröket - vasráccsal fedett - parázsló faszénnel teli kis gödörre kellett állítani, hogy ne fagyjon le a lábuk: A katonáknak nem volt téli csizmájuk.)

De a felszerelésbeli hiányosságokkal legalább egyenrangú probléma volt, hogy a katonák zöme - érthetõ módon - nem tudott azonosulni a hadjárat hangoztatott céljaival:
"...mi nemigen hittük, hogy 2000 km-re Magyarországtól a mi hazánkat védjük, és megnyerjük a háborút ... a mienk, az egy ilyen "mitlaufer hadsereg" volt, amelyiket odadobtak ... valószínûleg ... hogy eleget tegyenek Hitlernek a visszakapott területekért." (Sára Sándor: Pergõtûz c. filmjébõl)
A hadsereg szétesésében ez a morális hátrány legalább akkora szerepet játszott, mint a megfelelõ téli felszerelés és haditechnika hiánya.
És mégis, ilyen körülmények között is, számtalan példája akadt a hõsiességnek, a katonai pédamutatásnak, az erõn felüli harci teljesítménynek:

"... egyszer azt veszem észre, hogy a hajlatban egyszerre mintha házak nõttek volna ki, óriási nagy tankok emelkednek ki. Tehát Potudánon az ellenség átkelt, és a harckocsival jön, már itt van. És én akkor ámulva láttam, bámultam ennek az ... egy zászlóaljnak bátorságát, akik a harctérre akkor jöttek ki fegyver nélkül, de most itt zsákmányolt fegyverekkel fel voltak fegyverezve. Bámulatos hidegvér. Az embereim az ellenséges harckocsik között járnak, tüzelnek. Egy hadnagyot látok, azt le is tiporja a gép, de végig tüzel. ... Közelben volt egy gépágyús százados, Kõnig, vagy Hõnig, vagy ilyen nevezetû, és belepuskázott ezekbe a harckocsikba, nem tudom mivel, de egypár harckocsi lángba borult. És ennek hatása alatt egyszerre ezek hátrafelé kezdtek vonulni, s anélkül, hogy nálunk kihasználták volna a lehetõségeket, visszavonultak." (Sára Sándor: Pergõtûz c. filmjébõl)

"Thurzó õrnagy zászlóalját január 16-án délelõtt érte a harmadik támadás; ezúttal is majdnem egy óráig tartó pergõtûz elõzte meg. Az éjszaka folyamán lerakott aknák ismét nagy pusztítást végeztek az óriási tömegben özönlõ orosz gyalogság körében. Valóságos hullahegyek tornyosultak az elsõ - elhagyott - védelmi állások és a második védõvonal közt. Az oroszok tanultak az elsõ két támadás veszteségeibõl, és tankjaikat ezúttal nem küldték a magyar vonalak ellen. Kétórás harc után az ellenség visszavonult. Thurzó õrnagy hangosbeszélõn engedélyt adott a szovjet szanitéceknek, hogy elszállíthassák a hóban jajgató, nyöszörgõ és vonagló sebesültjeiket.
A zászlóaljparancsnok tudta, hogy kizárólag jól kiépített kettõs védõállásaiknak köszönhetik -amivel meglepték az oroszokat -, hogy aránylag csekély veszteséggel visszaverték az ellenség támadásait." (Ifj. Fekete István: Zászlóalj a Don-kanyarban c. könyvébõl)

A magyar hadseregnek voltak olyan egységei - igaz, az ellenséges fõcsapástól viszonylag távolabbi frontszakaszon -, amelyek még január 28-án is eredeti állásaikban voltak, és csak ekkor kezdték meg fokozatos, rendezett visszavonulásukat. De a hadsereg zöme ekkor már szét volt verve. Az 1943 február-márciusi létszámjelentésekbõl kiderült, hogy az eredetileg 207 ezer fõs hadsereg több, mint fele (!), kb. 120 ezer ember hiányzik. A Vörös Hadseregnek a januári offenzíváról beszámoló összegzõ jelentése 40 ezer magyar hadifoglyot említ, a halottak és sebesültek száma tehát kb. 80 ezerre, ebbõl a halottaké talán 40-50 ezer körülre (a fogságban elpusztultakkal együtt talán 50-60 ezerre) tehetõ.
A Voronyezs melletti Rudkino-ban magyar pénzbõl épült katonai temetõben tizenhétezer - magyar katonai térképek és a környékbeliek visszaemlékezései alapján megtalált és azonosított - magyar katona alussza örök álmát, a közeli Boldirovszkaján nyolcezer. Ezenkívül Oroszországban további kétszáz kereszt és márvány-tábla emlékeztet az egykori 2. magyar hadsereg orosz földben nyugvó katonáira.